A vízipipa kialakulása
A Közel-Keleten nagy népszerűségnek örvendő vízipipa valószínűleg India nyugati tartományaiban, a Pakisztánnal határos Rádzsasztánban és Gudzsarátban született meg. Innen terjedt el Kelet-Ázsián, Perzsián és a Közel-Keleten keresztül Egyiptomba, Észak- és Kelet-Afrikába, végül legnagyobb népszerűségre az Oszmán Birodalomban tett szert. A sokféle kultúrán keresztülhaladva a vízipipa szerkezete kisebb-nagyobb változtatásokon ment keresztül: hozzáadtak vagy elvettek belőle, míg végül elnyerte mai formáját.
A korai idők óta termesztettek az indiaiak kendert, és ezeket a növényeket orvosságként alkalmazták. Eredetileg csak a magját használták fel, amiből kannabisz-olajat nyertek. De idővel felfedezték a növény levelének egyéb hatásait, és elkezdték kábító hatású szerek készítésére használni. A drogokat eredetileg erős érzéstelenítőként használták, de más növények és fűszerek hozzáadásával egyfajta pasztát készítettek belőle, amelynek rágcsálásával egy más világban való elmélyedés élvezetének szokását honosították meg. Mivel ezzel nem voltak megelégedve, megpróbálták a szer hatóanyagát eredeti összetételében magukhoz venni, ehhez különféle eszközökre volt szükségük. Ezen vágyak természetes eredményeként született meg a nargile, illetve annak őse.
A nargile előfutára a narcsil, amely egy Indiában honos kókuszfajta. Húsát eltávolították, majd a héjára lyukat fúrtak, ebbe pedig egy szalmaszálat tűztek. Ez volt az első formája a modern nargile ősének. A kókusz e fajtájának nevéből ered a kezdetleges eszköz neve, a narcsil.
A perzsák is megkedvelték ezt a szerkezetet, és továbbfejlesztették. Az eredetileg kókuszhéjból és tökből készült testet porcelán flaskával helyettesítették, és szalmaszál helyett egy puha, hajlékony részt adtak hozzá, amely leginkább öntözőcsőhöz hasonlított, és a szalmaszálnál sokkal praktikusabbnak bizonyult.
A dohány behozatalával és élvezeti cikként való használatával a perzsák elkezdtek ezzel az anyaggal is kísérletezni. Ehhez a vízipipa testére erősítettek egy tálcát, amelyben a dohányt tartották. Bronzból készítették, hogy elég erős legyen, és szer-nek nevezték, a perzsa „fej” szóból. Szintén a perzsák készítették először a dohánynak azt a fajtáját, amit ma vízipipából szokás szívni, és tömbekinek neveznek.
Az oszmánokhoz viszonylag későn jutott el a nargile. Bár pontosan nem ismerjük az idejét, valószínűleg azután került be, hogy a birodalom területén elterjedt a dohány, amelyet az angol kereskedők vittek be amerikai gyarmataikról.
A vízipipa a muszlim vallás előírásai miatt (miszerint minden tudatmódosító szer fogyasztása szigorúan tilos) sokáig tiltott eszköznek számított. Igazi népszerűségre csak azután tett szert, hogy a különféle drogokat dohánnyal váltották fel. A dohányfogyasztás effajta szokása a 17. századtól kezdve valóságos őrületet indított el.
Kávéházak az Oszmán Birodalomban
„Egészen a 962. (1554/55) esztendőig sem az Allah által oltalmazott fenséges Konstantinápoly fővárosban, sem az oszmán földön másutt kávé és kávéház nem létezett. Körülbelül abban az évben érkezett a városba egy Hakam nevű fickó Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból; mindketten nagy üzletet nyitottak a Tahtalkalénak nevezett városnegyedben (a mai Isztambul kereskedelmi központja), és kávét kezdtek mérni. Ezek az üzletek gyülekezőhelyévé váltak a henyélőknek és élvhajhászoknak, úgyszintén néhány írástudó és literátor embernek, kik rendszerint húszan-harmincan jöttek össze. Egyesek könyveket olvastak, mások ostáblát játszottak és sakkoztak, megint mások új verseket hoztak magukkal, és irodalomról társalogtak. Azok, akik addig rengeteg pénzt költöttek baráti ebédmeghívásokra, rájöttek, hogy a társas együttlét örömeit egy vagy két akcsénak elköltésével is meg tudják teremteni. Oda jutott a dolog, hogy mindenféle munkanélküli és támogatást kereső tiszt, bíró és tanár meg a semmittevő üldögélők kijelentették, hogy nincs jobb szórakozó- és pihenőhely a kávéháznál, mely olyan zsúfolt lett, hogy sem ülő, sem állóhely nem maradt. Olyan híressé vált, hogy a magas hivatalok viselőit kivéve, még a nagy emberek sem állták meg, hogy el ne jöjjenek. Imámok, müezzinek és hipokriták mondták ’Az emberek rákaptak a kávéházra; senki nem jön már a dzsámikba!’ Az ulemák azt mondták ’Ördögi üzelmek hona az; még a boros tavernákba is helyesebb volna járni’. Különösen a prédikátorok tettek erőfeszítéseket betiltásáért….”
Végül azzal az indokkal, hogy naplopók és léhűtők gyülekezőhelyévé váltak, III. Murad betiltotta a kávéházakat. Jóval nagyobb veszélyt sejtettek valójában abban, hogy az összegyűlt emberek, értelmiségiek a kávéházakban eszmét cserélhettek, és esetleg a birodalom ellen szervezkedhettek…
A nargile készítés művészete
A tiltást azonban sohasem sikerült teljesen betartatni, különféle kiskapukon keresztül továbbra is mértek kávét a városban, így a tilalmat fel is oldották III. Mehmed idején. Ezekben az években érkezett Angliából az Oszmán Birodalomba a dohány, amelyet eleinte orvosságként árultak, de miután bódító hatását felfedezték, már kizárólag e célból kezdték használni. Így azt lehet mondani, hogy a nargile az Oszmán Birodalomban a 17. században terjedt el:
„Angol hitetlenek hozták be az 1009. évben (1600/01), és bizonyos nyirkos megbetegedések gyógyszereként adták el. Az élvhajhászok és kéjvágyók egyes képviselői kijelentették: ’Íme, az öröm egyik forrása’ és rászoktak. Rövidesen már nem csak az élvhajhászok dohányoztak. Még a nagy ulemák és más előkelőségek is rákaptak. A kávéházi csőcselék szüntelen füsteregetése miatt a kávéházakat kék füst töltötte be oly mértékig, hogy az ott tartózkodók már nem is láthatták egymást. A piacokon és a bazárokban is szinte összenőtt a pipa a kezükkel…” Az oszmán korban a vízipipa készítés külön művészeti ágat képezett, és számos pipa piac volt a Tophane-ban. Jó minőségű fazekasagyagot lehetett itt kapni, itt dolgozták ki a korallokat, gyönyörű vízipipákat készítettek itt minden méretben. A legszebb csöveket a 19. századi Oszmán Birodalomban készítették, készítőit művészeknek tekintették, és külön piacuk volt az Egyiptomi (fűszer) bazár közelében (a Mahmud Pasa körzetben). Itt színes csöveket állítottak elő birkabőrből. A bőrt kétujjnyi vastag csíkokra vágták, és miután összeragasztották, körbetekerték őket egy fém rúdon, és apró drótokkal csavarták körbe. Miután megszáradt, a rudat kihúzták. Mivel a bőr nem tartotta meg hosszú ideig a hajlékonyságát, manapság ezeket már nem lehet megtalálni. Ma műanyagból készítik, és különféle anyagokkal, például bársonnyal burkolják. Az Ankarai Múzeumban láthatóak ebből a korból aranyozott, mázas és díszített pipák. A nargile tehát az Oszmán Birodalomban teljesítette ki forradalmát.
Az arab világban oszmán közvetítéssel terjedt el a 17. század óta szinte változatlan formában használt vízipipa. Több évszázados használata az arab világ egyik legrégebbi tradíciójává tette a férfiak körében a vízipipázást.
A vízipipa és a nők
Manapság a nargile-bárok közösségi helyek, ahol az emberek összegyűlnek megbeszélni a napi politikát és a helyi eseményeket. Kuvaitban és Szaúd-Arábiában csak férfiak járhatnak ezekre a helyekre, és még néhány muszlim országban úgy vélik, hogy a pipa haram, azaz tiltott dolog a nők számára.
Van egy jordán közmondás, amely szerint, a nargile úgy néz ki, mint egy elegáns nő, akinek a keze a csípőjén nyugszik („Ki ez a hercegnő, aki a palotában áll csípőre tett kézzel?”). A pipa tetején lévő tálca hasonlít egy koronához, a pipa kerekded formás teste pedig egy női alakra hasonlít. A cső pedig egy női kar. A palota egy metafora arra az atmoszférára, amelyben pipázni szoktak, ti. puha párnákon vagy kárpitokon.
Az Oszmán Birodalomban a 19. században a cigaretta elterjedésével a tömbekit főként nők szívták, hiszen számukra a cigaretta nem volt elérhető. Az oszmán uralkodóház női családtagjai is legtöbb idejüket vízipipázással töltötték. A 19. század végén, a 20. század elején az előkelő török hölgyekről gyakran készült fotó vízipipájuk társaságában, amely elengedhetetlen kelléke volt a társas összejöveteleknek. Ma legyen az Irán, a Perzsa-Arab-öböl, vagy a Közel-Keleti országok, mindenütt pipáznak a nők, hol otthonukban, hol pedig a kávéházakban.
Otthon azonban a vízipipát közös beszélgetések és szórakozások közben, vagy csak időtöltésként nagyon gyakran használták.
A 19. század folyamán az európai államokba egyre jobban elterjedő orientalizmus-őrület következménye, hogy kifejezetten népszerűvé vált az európai elit nők körében. Fontos eszközévé vált az ötórai teázásnak és egyéb intellektuális összejöveteleknek, sőt, a 20. század elejétől nagy sikknek számított vízipipával fotózkodni.
A nargile társadalmi szerepe
"A cigaretta az ideges, rohanó, versenyző embereknek van… Amikor nargilét szívsz, van időd gondolkozni. Nyugalomra és toleranciára tanít, és megtanít értékelni a jó társaságot.” – tartják a törökök.
Arab, illetve muszlim írók, kiváltképpen egyiptomi, szíriai és libanoni intellektusok, gyakran említik visszaemlékezéseikben, leveleikben, hogy a kávéházakban milyen sok időt töltöttek nargilézés közben eszmecserével. Ez a szokás manapság kezd újjáéledni mind a Közel-Keleten, mind pedig kis fáziskéséssel, Európában.
Manapság a nyugati kultúrkörben, így hazánkban is előítéletesen viszonyulnak a vízipipához. A legtöbb emberben elő kép szerint ugyanis az arabok hasist és ópiumot szívnak belőle, ami nagyon ritka eset, hiszen nem csak vallási, hanem világi törvények szerint is tilos. A nyugati társadalmak is elfogadják lassan, hogy a nargiléből dohányt, és nem illegális drogokat szívnak.
A nargile
A nargile (vízipipa) használatakor a különleges gyümölcs-ízesítésű dohány a pipa tetején lévő tölcsérben van elhelyezve.
Nem minden dohány alkalmas arra, hogy vízipipából szívják. A legtöbb országban ún. Nakla dohányt használnak, amely a közönséges dohány és a tömbeki keveréke, mézben áztatják, és szárított gyümölccsel keverik. A tömbeki avagy perzsa dohány típusát Iránban fejlesztették ki, és kizárólag vízipipából lehet szívni. Ennek a dohánynak a levelét és szárát együtt szedik le, és különleges eljárásnak vetik alá, hogy használható legyen. A tömbekit nem aprítják fel, mint a többi dohányt, hanem kézzel törik. Csak faszenet használtak a meggyújtásához, azt tették a dohány tetejére. A keletkező füst a tartályban lévő vízen keresztül áramlik, ami ezáltal lehűti és jórészt megszűri. A dohány aromája akár egy-másfél óráig is élvezhető. Némelyik profi nargile használók gyümölcsdarabkákat raknak a vízbe, például savanyú cseresznyét vagy gránátalmát, mások rózsaolajat.
A vízipipa felépítése:
Arab, illetve muszlim írók, kiváltképpen egyiptomi, szíriai és libanoni intellektusok, gyakran említik visszaemlékezéseikben, leveleikben, hogy a kávéházakban milyen sok időt töltöttek nargilézés közben eszmecserével. Ez a szokás manapság kezd újjáéledni mind a Közel-Keleten, mind pedig kis fáziskéséssel, Európában.
Manapság a nyugati kultúrkörben, így hazánkban is előítéletesen viszonyulnak a vízipipához. A legtöbb emberben elő kép szerint ugyanis az arabok hasist és ópiumot szívnak belőle, ami nagyon ritka eset, hiszen nem csak vallási, hanem világi törvények szerint is tilos. A nyugati társadalmak is elfogadják lassan, hogy a nargiléből dohányt, és nem illegális drogokat szívnak.
A nargile
A nargile (vízipipa) használatakor a különleges gyümölcs-ízesítésű dohány a pipa tetején lévő tölcsérben van elhelyezve.
Nem minden dohány alkalmas arra, hogy vízipipából szívják. A legtöbb országban ún. Nakla dohányt használnak, amely a közönséges dohány és a tömbeki keveréke, mézben áztatják, és szárított gyümölccsel keverik. A tömbeki avagy perzsa dohány típusát Iránban fejlesztették ki, és kizárólag vízipipából lehet szívni. Ennek a dohánynak a levelét és szárát együtt szedik le, és különleges eljárásnak vetik alá, hogy használható legyen. A tömbekit nem aprítják fel, mint a többi dohányt, hanem kézzel törik. Csak faszenet használtak a meggyújtásához, azt tették a dohány tetejére. A keletkező füst a tartályban lévő vízen keresztül áramlik, ami ezáltal lehűti és jórészt megszűri. A dohány aromája akár egy-másfél óráig is élvezhető. Némelyik profi nargile használók gyümölcsdarabkákat raknak a vízbe, például savanyú cseresznyét vagy gránátalmát, mások rózsaolajat.
A vízipipa felépítése:
A nargile hőskorában, amikor a kézművesség még jóval elterjedtebb volt, a négy fő alkotórészt külön mesterek készítették. Mesterségük neve a készített alkatrész nevéből alakult ki.
Víztartály:
Készülhet üvegből vagy fémötvözetekből, nagyjából kétharmad arányban van vízzel töltve.
A nargile teste:
Különböző fémötvözetekből készülhet, legtöbbször rézből. Formája nagyon változatos, legtöbbször igényesen díszített. Ezen keresztül vezetődik a füst a tartályhoz és innen indul a cső, ami a füstöt a szájhoz juttatja. Esetenként egy szelep is lehet rajta, ami a túláradó füstöt kiereszti. Alsó vége jóval a víz szintje alatt végződik a tartályban
Dohánytartó tölcsér:
Készülhet agyagból, kisebb pipákon fémből. Ide kerül a dohány, majd a tetejére az izzó szén. A jobb hőtartás végett sokszor borítás kerül a tölcsér köré, ami csak minimális szellőzést tesz lehetővé. Érdemes szűrőt tenni a tölcsér aljába, ami megakadályozza az eltömődést.
Szívócső :
Általában porszívócsőhöz hasonló kivitelben készül különböző bojtokkal és a fogást kényelmesebbé tevő bársony borítással. A szipka fa és fém kombinációjából áll össze, de készülhet borostyánkőből is. Ez a hagyomány történelmi okokra vezethető vissza, egykor ugyanis azt hitték, hogy így megakadályozzák a fertőzések terjedését.
Széncsipesz:
Ezzel a kisméretű fémből készült csipesszel lehet a faszenet cserélni a dohányon.
Víztartály:
Készülhet üvegből vagy fémötvözetekből, nagyjából kétharmad arányban van vízzel töltve.
A nargile teste:
Különböző fémötvözetekből készülhet, legtöbbször rézből. Formája nagyon változatos, legtöbbször igényesen díszített. Ezen keresztül vezetődik a füst a tartályhoz és innen indul a cső, ami a füstöt a szájhoz juttatja. Esetenként egy szelep is lehet rajta, ami a túláradó füstöt kiereszti. Alsó vége jóval a víz szintje alatt végződik a tartályban
Dohánytartó tölcsér:
Készülhet agyagból, kisebb pipákon fémből. Ide kerül a dohány, majd a tetejére az izzó szén. A jobb hőtartás végett sokszor borítás kerül a tölcsér köré, ami csak minimális szellőzést tesz lehetővé. Érdemes szűrőt tenni a tölcsér aljába, ami megakadályozza az eltömődést.
Szívócső :
Általában porszívócsőhöz hasonló kivitelben készül különböző bojtokkal és a fogást kényelmesebbé tevő bársony borítással. A szipka fa és fém kombinációjából áll össze, de készülhet borostyánkőből is. Ez a hagyomány történelmi okokra vezethető vissza, egykor ugyanis azt hitték, hogy így megakadályozzák a fertőzések terjedését.
Széncsipesz:
Ezzel a kisméretű fémből készült csipesszel lehet a faszenet cserélni a dohányon.
A vízipipát hosszú évszázados fejlődése egy egészen rendkívüli eszközzé tette. Tagadhatatlanul nagy szerepet tölt be a muszlim társadalmakban, mint közösségalkotó tényező, valóságos életformaként van jelen a mindennapokban. Az utóbbi években hazánkban is egyre többen ismerik és használják a nargilét, ami jól mutatja egy egyiptomi nargile-oldal kommentárjának az igazságát: a vízipipázás közel hozza egymáshoz az embereket. Hiszen a három monoteista vallás hívői ugyanolyan módon vízipipáznak immár évszázadok óta...
Forrás: http://toriblog.blog.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése